Szeretem a magyar konyhát, a hagyományos ízeket, ezért amikor néhány éve pincérként kerestem munkát, egy csárdához szegődtem el. Nem is csalódtam, egész nap szagolgathattam az ínycsiklandó paprika- meg szalonnaillatot, és ebédre vagy vacsorára be is dobhattam egy jó kis túrós csuszát vagy hasonlót.
A csárda tulajdonosa egy öregecske, de nagyon jószívű bácsi volt. Kedveltem, mert munkaadóként is jó volt, és vezetőként is megállta a helyét a cégben. Egy reggel azonban, amikor bementem dolgozni, a vendéglőben még – a szokásokkal ellentétben – sötétség és csend honolt. Rögtön sejtettem, hogy valami rossz dolog történt, van érzékem az ilyesmihez. Egy sarokban ott gubbasztott a szakács, az egyik kézilány meg a tulaj fia. Közölték, hogy a főnök meghalt. Földbe gyökerezett a lábam, nem hittem a fülemnek, hiszen előző nap még úgy tűnt, semmi baja. Egy hirtelen szívinfarktus vitte el, mondták, aztán hazaküldtek.
Másnap bementem, és megtudtam, hogy a tulaj fia veszi át a vezetést. Kezdődik a generációváltás a cégben. Na, mondom, ez nem sok jót ígér. Igazam is lett, mert a hagyományos magyar csárda hetek alatt átalakult fúziós, japán-olasz étteremmé. Minden bútort kicseréltek, a szakácsot kirúgták, kibővítették a konyhát. Minden megváltozott! Ráadásul az új főnök fiatalabb volt nálam, de olyan nagyképű, mintha ő találta volna fel a spanyol viaszt. Csak fogtam a fejem, és alig hittem el! Nemsokára új munka után kezdtem el nézelődni. Olyan csárdát kerestem, ahol várhatóan nem lesz megint hamar generációváltás…