Őszintén bevallom, nem gondoltam volna sosem, hogy valaha is erre fogok vágyni. Mindig két lábbal álltam a földön, nem érdekeltek kimondottan a kocsik, nem is igazán tudnék hova tenni egy nagyobb járgányt. Budapest belvárosában méregdrága a parkolás, amúgy is főleg a tömegközlekedést használom. Az utóbbi időben azonban felhorgadt bennem, hogy kicsit félrevonuljak, de úgy, hogy közben a magam ura legyek. Nem oda akarok menni, ahova a busz elvisz, nem akarok örökké vonatjegyekkel szórakozni, meg átszállásokat nézni.
Rendben, ez lehet, hogy eddig egy kicsit elvontnak hangzik, de aki ismer, vagy aki már átélt ilyet, annak érthető, mindenki másnak meg inkább leírom mi történt velem a múlt héten, és abból máris tisztább képet lehet majd kapni.
Szóval az egyik kollégám esküvőjére voltam hivatalos, amire szokás szerint megrögzött szingliként egyedül mentem el. Sokakat zavarni szokott az, ha nem viszik el magukkal azt a bizonyos plusz egy főt, de a tapasztalatom szerint egy kis szerencsével az esküvőkön is tök jól lehet ismerkedni, másrészt a mennyasszony, Eszter, megígérte, hogy bemutat annak a koszorúslányának, akivel már régóta össze akar boronálni, ezért nagy reményekkel indultam el.
Az egyetlen fenntartásom az volt, hogy egy vidéki csárda volt a helyszín. Semmi bajom a vidékkel, szép az erdő, közel a természet, és egyébként nagyon szép volt miatta az esküvő is. A csárda is szimpatikus volt, elbűvölően feldíszítették, és volt sok népi tánc (Eszter hobbija, a néptáncon keresztül jöttek össze a vőlegényével is), csak épp távol volt mindentől, és szokásos módon addig halogattam a halaszthatatlan telefonhívást, hogy nem maradt nekem szoba a helyszínen. Egy szó, mint száz, nem elég, hogy busszal le kellett zötykölődnöm öltönyben a kistérségbe, de onnan valahogy az esküvő után még vissza is kellett keverednem. A vendégek közül nem ismertem senkit, csak Esztert, saját járművem meg ugye nincs, ezért már épp azon voltam, hogy lemondom az egészet. Ekkor viszont Eszter biztosított arról, hogy nem én vagyok egyedül ezzel a problémával, vannak mások is, tehát szervezett egy kisbuszt, aki a hozzám hasonlókat odaviszi a buszmegállóból a csárdához a hegyre, aztán ha szeretnénk elmenni, akkor egy telefonhívás és akár az éjszaka közepén eljön értünk a sofőr és elvisz arra a szállásra, ahol végül szobát találtam.
Ember tervez, ugye. Lezötykölődtem, jött a kisbusz, felvitt a csárdához, ahogy megbeszéltük. Az esküvő gyönyörű volt, jó volt látni, ahogy férjhez megy a barátom, de abból aztán nem lett semmi, hogy én le is kerüljek a hegyről. Leszállt az éjszaka, páran összeverődtünk, hogy hívjuk a sofőrt, semmi. Várunk, újrapróbálkozom, semmi. Odamegyek Eszterhez, akinek persze kisebb gondja is nagyobb annál, hogy engem pesztráljon, de végül kiderült, hogy rosszul mentettem el a számot. Újrapróbálkoztam, a sofőr viszont nem vette fel, csak miután fél órát várakoztunk megint. Azt mondta a fickó, nem tud jönni, majd éjjel egyre ér csak fel legelőbb. Ha fázunk, akkor sétáljunk le a hegyről és a leágazásnál felszed minket.
Nincs rá szó, mennyire felbosszantott ez a történet! Borzasztó érzés az, amikor az ember ki van szolgáltatva valaki másnak, hogy eljusson A-ból B-be. Megfogadtam, hogy soha többé. Miközben együtt mérgelődtem a sorstársaimmal a csárda előtt, többen is arra jutottak, hogy vagy nem jönnek többet így esküvőre, vagy intézkednek valami járműről. Én pedig azt találtam ki, hogy szerzek egy motort magamnak.
Több szempontból is ideális számomra: nem akkora, mint egy autó, nem fogyaszt annyit, mint egy autó, olcsóbb, és a jogosítványt is könnyebb letenni. Az szinte mellékes, hogy a koszorúslány, akit korábban említettem, és akivel együtt várakoztunk a hidegben, elejtette beszélgetés közben, hogy mennyire bejönnek neki a motorosok. J
Így tehát amikor végre-valahára hazaértem, rögtön elkezdtem utánanézni, hogy mi kell a motorjogosítvány megszerzéséhez. Az első találatok között találtam rá erre a szuper kis oldalra, amiből rögtön mindent megtudtam, amire szükségem lehet. Elsőre jól meglepődtem, sokkal olcsóbb egy motoros jogsi, mint amire számítottam. Másrészről pedig nagy kő esett le a szívemről, mert eddig mindig nagy mumusként lebegett a fejem fölött a jogosítvány – egy olyan dolog, ami a legtöbb embernek van, nekem viszont soha nem volt rá szükségem, ezért soha nem is tettem le. Az oldalon talált információ alapján azonban semmi akadálya nincs annak, hogy letegyem a motoros jogosítványt, hiszen a kötelező életkori kvótát már régen betöltöttem, tudtommal nincs semmiféle egészségügyi problémám, a szükséges iskolákat pedig bőven túlteljesítettem.
Már csak az a kérdés, hogy melyik kategóriát célozzam meg. Nem annyira a városi közlekedést akarom kiváltani a motorral, hanem inkább kipróbálnék valami újat, amit már régóta halogatok, és mindenképp szeretném az ország távolabbi régióit is elérni, akár családlátogatás, akár azért, mert motoros túrára adnám a fejem. Nagyon kacérkodom az oldalkocsis motor lehetőségén is, első sorban a koszorúslány miatt… Talán ha lecsengett bennünk a múltkori trauma emléke, akkor ellátogathatunk együtt a motorral abba a csárdába, ahol az esküvő volt, szerintem romantikus lenne. Előbb azonban le kell tennem a motorjogosítványt!