Családi hagyomány nálunk, hogy minden hónapban legalább egyszer elmegyünk a kedvenc csárdánkba ebédelni. Általában vasárnapra időzítjük, hogy mindenki ráérjen a családból. Korábban ez a hagyomány heti hagyomány volt, de manapság már sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy minden héten eljárjunk.
Az egész onnan indult, hogy a nagyapámnak a régi időkben szintén volt egy csárdája, amit üzemeltetett. A legjobb csárda volt Magyarországon, én állítom, nagyon sok híres neves vendéggel. Aztán, a rendszerváltás után az öreg már nem tudott igazodni a változó szabályokhoz és elvárásokhoz, egyre kisebb lett a forgalom, és végül be kellett zárnia az ajtókat. Az a csárda egy igazi családi vállalkozás volt, vár én még nagyon kicsi gyerek voltam, mikor üzemelt, de még engem is beállítottak néha mosogatni, vagy söprögetni. Apám és anyám sokszor felszolgált, vagy a konyhán szorgoskodott, így elmondhatom, hogy igazi vendéglátós család a miénk. Sokszor hiányzik nekünk az ezzel járó pörgés, de anyagi megfontolásból ma már mindegyikünk mással foglalkozik.
Az, hogy eljárunk néha a csárdába, kicsit visszaadja azt a régi hangulatot, de sokszor szóba kerül, mikor rendelünk egy halászlevet, vagy babgulyást, hogy a miénk, azért, az sokkal ízletesebb volt.
A legutolsó alkalommal, mikor ott jártunk, szóba elegyedtünk a pincérekkel. Elmeséltük nekik a történetünket, hogy mi is ezzel foglalkoztunk korábban, és hogy mennyire szerettük. Nem kellett sok, hogy kibukjon belőlük, miszerint ők is nagyon szeretik a szakmát, de egyszerűen annyira kevés a fizetés, hogy nem tudnak belőle megélni. Kérdeztem, hogy akkor mit terveznek? Ők is pályát módosítanak-e, de nem ez volt a válasz. Azt mondták, hogy ők nagyon szeretik a szakmát és ezt csinálnák legszívesebben életük végéig, így nem maradt más, mint külföldön munkát vállalni.
Ausztriában gondolkodnak leginkább. Van egy volt kollégájuk, ő a tiroli.hu segítségével került ki, és nagyon elégedett. Ők is ezt tervezik a jövőben. Nagyon elszomorodtam, hogy ezt hallottam, de el is gondolkodtatott a dolog. valóban, ha az ember a vendéglátás területén akar maradni, ki kell mennie külföldre? Tényleg nincsen más opció?
Azt mondták a srácok, hogy ott még a mosogató is 3x annyit keres, mint ők felszolgálóként, jattal együtt. Azért ez elég nyomós érv, belátom. Sőt, meg kell, mondjam, én is elgondolkodtam egy szezonon kint Ausztriában. Ha lenyomnék kint egy szezont, lehet, hogy annyi pénzzel tudnék visszajönni – mivel a szállásért és ellátásért állítólag nem is kell fizetni – hogy még az is lehet, hogy újra be tudnánk indítani a csárdát. Mert akaratnak egyáltalán nem vagyunk híján, leginkább csak tőkének. és ha jobban belegondolok, kalandnak sem lenne utolsó egy Ausztriában töltött fél éve. A tapasztalatról meg már nem is beszélve, amit mind felhasználhatnánk a csárda újraindításánál.
Nem is sejtettem, hogy ez a szokásos kis családi este ilyen irányt vesz, és ennyire el fogok gondolkodni az ausztriai munkavállaláson. Talán nincs még minden veszve, és ennek köszönhetően visszakaphatjuk a helyet, ami az egész család számára annyira fontos volt.
Ha történik előrelépés az ügyben, biztosan be fogok róla számolni!